Ugrás a fő tartalomra

Anekdoták



Anekdoták




Családi legendáriumban szereplő kedves történetek.



A tejes demizson

Nagymamám, Berkó Mihálnyé Kosík Franciska mesélte gyerekkoromban, hogy a jánoshidaiak Mátraverebélybe (Verebé'be) jártak a búcsúba. Általában gyalog mentek, az élelmüket, ruhájukat maguk vitték, és a hosszú út után a templom udvarán aludtak is egy keveset. A búcsújárás során egyházi énekeket énekeltek, gyakran letérdeltek, imádkoztak, majd folytatták az útjukat. Közben a holmijukat a hátukon vitték. Egy asszony egy tejjel megtöltött demizsont cipelt a hátán, a kendőjébe kötve. Egyszer kiesett a dugó az üvegből, és amikor letérdelt, folyni kezdett a tej. Az asszony ezt nem vette észre, mert csak az éneklésre figyelt. Valaki mögötte meglátta, és szólt neki, hogy folyik a tej. Mire az asszony a ritmusból ki nem esve, énekelve válaszolt:

-Nem folyik a', be van gyugva, Máááriaaa....



A leggyorsabban elkészülő leves…



Mamám igen szívesen járta a szomszédokat, beszélgetett, hozta és vitte a híreket, és bizony előfordult, hogy mikor délben tata hazajött a fogattal, még nem volt készen az ebéd. Ha mama meghallotta a szekér zörgését az utcában, gyorsan felkapott egy csóvát annál a szomszédnál, ahol éppen volt, és szaladt haza a nagykaput kinyitni. Ameddig tata beállt a szekérrel, kifogta a lovakat, azalatt mama a csóvát bedobta a „porheltba”, már pattogott is a tűz. Feltett gyorsan egy kis fazék vizet, dobott bele egy kis sót, egy kis hurkazsírt, aztán belehajintott egy kis lebbencset. Amikor tata a kútnál megmosdott, mama már a cseréptányért ki is tette az asztalra. És mire tata beért a házba, akkorra már ott gőzölgött a leves kiszedve a tányérján.

A családban járta is a mondás: Ha Marinknak kezében a csóva, öt perc múlva kész az ebéd



A feketézők és a „Policéj”



A háború után sok jánoshidai asszony „feketézett”, vitték fel Pestre az ennivalót, csereberéltek cukorra, sóra, erre-arra.

Mamám és néhány utcabéli asszony is szinte hetente járt fel Pestre feketézni. Csuhéból font szatyrokba készítették a vajat, sajtot, szalonnát, szépen vászonba csomagolva darabonként az árut. A falu széléig elkísérték őket a gyerekek, segítettek nekik cipekedni. Aztán gyalog átballagtak Boldogházára, felültek a vonatra,felmentek Pestre, csereberéltek… Persze tudta ezt a „Policéj” is, aki számon tartotta, mikor mennek a vonatok, és már a Paskomban várta az asszonyokat egy szárkúpban elbújva. Amikor odaértek, kiugrott onnan, kiabált, hogy mindenki le van tartóztatva, és kísérte vissza őket a faluba. A gyerekek, akik „segítettek” a szatyrokat vinni, előre megbeszélt, ismerős portákra be-bedobtak egy-egy csomagot a szatyorból. Mire beértek a faluba a Policéjhez (ez a mostani Faluház helyén volt, lakott ott egy orvos, meg ott volt a Policéj irodája is), már csak az „elsőliszt” volt a csomag alján, mert azt nem bírták feltűnés nélkül kidobni. Ezt a Policéj elkobozta tőlük, aztán hazaengedte a társaságot. Így mamáék kénytelenek voltak az éjszakai vonattal menni, amikor a Policéj aludt…



Hol sütik a kenyeret Pesten?

Az 1920-as években történt, amit most elmesélek….

Mama fiatal lány volt, a faluból csak akkor tette ki a lábát, ha ebédet vitt az apjának aratáskor. Sok leány ment fel akkoriban Pestre a „Cimentgyárba” , hogy a stafírungra valót megkeresse. Mama is így került oda.

Amikor menni kellett fel Pestre, az anyja jól felbatyuzta, sütött neki egy nagy kerek kenyeret, pakolt szalonnát, lisztet, hagymát, krumplit. Adott neki némi kis aprópénzt is, hogy ha valamire szüksége lesz, tudjon venni magának, amíg nem kap fizetést. Mama örült is a sok jó ennivalónak, amit kapott, evett is mindennap jó alaposan, mert a Cimentgyárban kellett az erő. Csakhogy nem telt el egy hét sem, a nagy kerek kenyér elkezdett fogyatkozni. Mama leskelődött a szálláson, hogy hol lehet itt ugyan a kemence, hol lehet itt kenyeret sütni, de nem látott sehol. Elkezdte a kis maradék kenyeret jobban beosztani, alig-alig evett, mert félt, hogyha elfogy, ő majd éhezik, mert hát kemence nélkül nem tud kenyeret sütni. A hazai kenyérnek már csak a domója volt meg, az is olyan száraz volt, hogy be kellett áztatni, mert nem bírta elrágni se… Elkezdte figyelni a többieket a vacsoránál, és csudálkozva látta, hogy azok minden este friss fehér kenyeret esznek.. de még napok teltek el, amíg meg merte kérdezni őket, hogy hol sütik a kenyeret, mert alighogy hazajönnek a munkából, egy fél óra múlva már kész is van a kenyér… Na, jól ki is nevették mamát, amikor ezt kérdezte. Elvitték a Közértbe, és mama életében először látott olyant, hogy boltban veszik a kenyeret, nem otthon sütik…

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A zenei szeretet útján (folytatás)

Kajos Kálmán visszaemlékezése 1960-ban kezdtem ipari tanuló éveimet a Jászberényi Szakmunkásképző iskolában géplakatos szakon, ahová autóbusszal jártunk be. A buszon volt köztünk egy alattyáni srác, Kovács Karcsinak hívták, szaxofonozni tanult. A haverjai biztatták, zenéljen a buszon, ez nekem nagyon megtetszett. Elmondta, hogy csatlakozott egy jánoshidai családi zenekarhoz, itt szoktak próbálni a kultúrházban. Ez volt az Eszes Máté zenekar, amit a testvéreivel alapítottak jó pár évtizeddel azelőtt. Ekkor már csak ő élt közülük. Máté fia harmonikázott, Máté bácsi trombitált, a szomszéd fiú, Turóczi Lajos dobolt, Oláh Béla hawaii gitáron játszott.  Balról: id. Eszes Máté, Turóczi Lajos, ifj. Eszes Máté Lakodalmakban, bálokban zenéltek, sok próbájukra elmentem, Karcsi biztatott, vegyek én is szaxofont. Géplakatosként 1963-ban végeztem, és mint annyian, Budapesten dolgoztam. 1964 tavaszán sikerült megvennem a hangszert, 5000 forintért, egy havi keresetem akkor 1200 forint volt. A búcsúi b

A zenei szeretet útján

Sziráki Károlyné visszaemlékezése A rég múlt időből kiindulva: ki-ki érzéke, lehetősége szerint szerezte, művelte – műfaját tekintve – saját zenei élményét. A napokban amikor gondolatom nyugalmas, visszatekintő elmélkedésbe fordult, eszembe jutott édesapám. Mindez azt mondatja velem: az emlékek mind addig megmaradnak míg van ki ápolja, fenntartja, felidézi, őrzi azokat. Így jutottam el érzelemtől fakadó kíváncsisággal, vajon van-e még ki emlékszik: kik is voltak azok, akik Jánoshidán a cigány zenekaron kívül más hangzású zenével szolgáltak. Létezett már az II. világháború előtti időből, hogy a bevonuló regrutákat a községházánál búcsúztatták, zenéltek a MADISZ rendezvényein bálokban, lakodalmakban. Leventék kísérete a katonai bevonuláson Sőt búcsú-vásár alkalmával az akkor még kézi vezérlésű gyerek sergő alatt is muzsikáltak. Igen, ők voltak kiket úgy emlegetünk ma is: a szorgos REZES BANDA. Aránylag fiatalon jutottak el oda, hogy zenei eszközök beszerzésével, önszorgalmukkal, sok prób

Jánoshida nevének eredete

A jelenlegi helyén ősi idők óta híd állt a Zagyván, amely fontos átkelőhely volt a kereskedők számára, így ennek jelentőségét hirdethette büszkén községünk elnevezése. Felvetődik a kérdés azonban: vajon ki lehetett az a János, aki „névadója” lett településünknek? A kézenfekvő válasz a híd mellett jelenleg is álló Keresztelő Szent János lehet. A XVIII. században Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték fel a felújított templomot. Az ebből a korból származó, községünket jelző pecséteken is feltűnik a híd, előtte pedig Jézus megkeresztelésének jelenete. A templom e korból származó címerében is Keresztelő Szent János ábrázolása látható. Egyes források szerint a település a nevét a hídon egykor állt Keresztelő Szent János szoborról kapta. (Rupp Jakab) Kiderült azonban, hogy a hídon egykor Nepomuki Szent János szobra állt (ami ma a templomkertben található) és már 1401-ben Janushyda néven jegyzik településünket.Nepomuki Szent János 1393-ban halt mártírhalált Prágában, amikor a király a