Ugrás a fő tartalomra

A zenei szeretet útján

Sziráki Károlyné visszaemlékezése

A rég múlt időből kiindulva: ki-ki érzéke, lehetősége szerint szerezte, művelte – műfaját tekintve – saját zenei élményét. A napokban amikor gondolatom nyugalmas, visszatekintő elmélkedésbe fordult, eszembe jutott édesapám.

Mindez azt mondatja velem: az emlékek mind addig megmaradnak míg van ki ápolja, fenntartja, felidézi, őrzi azokat. Így jutottam el érzelemtől fakadó kíváncsisággal, vajon van-e még ki emlékszik: kik is voltak azok, akik Jánoshidán a cigány zenekaron kívül más hangzású zenével szolgáltak.

Létezett már az II. világháború előtti időből, hogy a bevonuló regrutákat a községházánál búcsúztatták, zenéltek a MADISZ rendezvényein bálokban, lakodalmakban.

Leventék kísérete a katonai bevonuláson


Sőt búcsú-vásár alkalmával az akkor még kézi vezérlésű gyerek sergő alatt is muzsikáltak. Igen, ők voltak kiket úgy emlegetünk ma is: a szorgos REZES BANDA.

Aránylag fiatalon jutottak el oda, hogy zenei eszközök beszerzésével, önszorgalmukkal, sok próbával, tehetségükkel szórakoztassanak. Évekig hangszereikkel nyújtottak zenei szolgáltatást az arra igényt tartóknak. A fúvós zenekar tagjainak utánpótlása helyi szinten ma nincs, felbomlásuk az 1960-as évekre tehető.

Balról: Deák Mihály, Eszes Máté, Bata István, Bankos József,
(Sánta) Béla, Eszes Mihály, Eszes József

Édesapám egészségi állapota és családi élete kapcsán változás következett: a trombita után kezébe más zenei eszköz került. Saját készítésű citerát alkotott, melyen szintén önállóan megtanult zenélni és a tótkéri tanyavilágban az ivókban fiataloknak játszott.

Itt szeretném elmondani az időjárás kapcsán az 1950-es évekre vonatkozó egyedi, maradandó eseményét. Kicsiny leány voltam, korom talán iskolakezdés előtti időre tehető, de emlékszem. A fiataloknak ott akkoriban szórakozási lehetősége tél idején az volt, amit lehetőségük szerint rendeztek. Szomszédságunk közelében egy üresen álló tanya épületében – engedéllyel – szárízíket gyűjtöttek, összehordva tüzelőnek kemencébe. Már délidőben elkezdték a kemencébe való fűtést az esti meleghez, az általuk rendezett ivóba. Nem voltak ritkák tél időben az 1 m-es havak, melyek borították a földeket.

Szüleim fiatalok lévén több alkalommal elvittek az esti "buliba". A rendezvény és a házunk közötti út kb. 1 km-re lehetett, melyet keresztezett mély kanális. Bár helye tudott volt, de a hideg szél telekotorta hóval. Abba a reménybe, hogy a fagyos hó fenn tart, az utat lerövidítve édesapám hol hátán, hol a nyaka között vitt. A kanálisnál a hó beszakadt alattunk, s a feje tetején keresztül landoltam a hóba és is bukfencelve. Így esett felavatásom időben a "buliba" menet, ahol utána a suckóba melegedve elaludtam, másnap odahaza ébredtem. Talán maradandó zenei szeretetem ekkor rögzült.

A citera mára már nem működő állapotban, 65 éve lehangoltan őrizve.

Ezt követően eljött az az idő is, hogy a külterületi iskola tanítója, Rusvai László összefogásával szerveződött egy vegyes zenekar. Ez kb. az 1956 utáni események, rendezvények idejére tehető. A spontán összeállt zenét szeretők zenei eszközeikkel rendelkezők nagy sikerrel szórakoztatták a tanya világ lakosságát bálokban, tsz. banketten a kultúrházban. 


Balról:Eszes Ferenc, ifj. Berkó Ferenc, Gazsi Károly, Eszes József,
Zrupkó Mátytás, Gazsi Géza, id. Berkó Ferenc, Rusvai László

Édesapám 35 évesen fiatalon 1960-ban elhunyt és a tótkéri zenekar fel is oszlott.

Büszke vagyok tehetségére, zenei szeretetére emlékét ily módon is felidézem.

Eszes József
(1925-1960)




Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A zenei szeretet útján (folytatás)

Kajos Kálmán visszaemlékezése 1960-ban kezdtem ipari tanuló éveimet a Jászberényi Szakmunkásképző iskolában géplakatos szakon, ahová autóbusszal jártunk be. A buszon volt köztünk egy alattyáni srác, Kovács Karcsinak hívták, szaxofonozni tanult. A haverjai biztatták, zenéljen a buszon, ez nekem nagyon megtetszett. Elmondta, hogy csatlakozott egy jánoshidai családi zenekarhoz, itt szoktak próbálni a kultúrházban. Ez volt az Eszes Máté zenekar, amit a testvéreivel alapítottak jó pár évtizeddel azelőtt. Ekkor már csak ő élt közülük. Máté fia harmonikázott, Máté bácsi trombitált, a szomszéd fiú, Turóczi Lajos dobolt, Oláh Béla hawaii gitáron játszott.  Balról: id. Eszes Máté, Turóczi Lajos, ifj. Eszes Máté Lakodalmakban, bálokban zenéltek, sok próbájukra elmentem, Karcsi biztatott, vegyek én is szaxofont. Géplakatosként 1963-ban végeztem, és mint annyian, Budapesten dolgoztam. 1964 tavaszán sikerült megvennem a hangszert, 5000 forintért, egy havi keresetem akkor 1200 forint volt. A búcsúi b

Jánoshida nevének eredete

A jelenlegi helyén ősi idők óta híd állt a Zagyván, amely fontos átkelőhely volt a kereskedők számára, így ennek jelentőségét hirdethette büszkén községünk elnevezése. Felvetődik a kérdés azonban: vajon ki lehetett az a János, aki „névadója” lett településünknek? A kézenfekvő válasz a híd mellett jelenleg is álló Keresztelő Szent János lehet. A XVIII. században Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték fel a felújított templomot. Az ebből a korból származó, községünket jelző pecséteken is feltűnik a híd, előtte pedig Jézus megkeresztelésének jelenete. A templom e korból származó címerében is Keresztelő Szent János ábrázolása látható. Egyes források szerint a település a nevét a hídon egykor állt Keresztelő Szent János szoborról kapta. (Rupp Jakab) Kiderült azonban, hogy a hídon egykor Nepomuki Szent János szobra állt (ami ma a templomkertben található) és már 1401-ben Janushyda néven jegyzik településünket.Nepomuki Szent János 1393-ban halt mártírhalált Prágában, amikor a király a